Új trend a hegyek mászásában – milyenek lesznek hegyi kalandjaid?

by: Zsolt Rényi

Category:
Ueli Steck

Nem lehet folyton egyre magasabbra, egyre gyorsabban, egyre veszélyesebb utakra menni. Persze, mindig kell valami újdonságot vinni a kalandba, valami előremutatót, de nem járhat mindig növekvő kockázattal.

Ueli Steck

 

 

Így nyilatkozott minden idők egyik legnagyobb magashegyi mászója, amikor visszatért élete egyik legvadabb kalandjáról: az Annapurna déli falának hajmeresztő szólójáról, új úton. Az Annapurna déli fala után pont egy olyan projektet keresett, ami (számára) jóval kisebb kockázattal jár, de kellően izgalmas, innovatív. Sportértéke pedig vitathatatlan.

És valóban, egyre többen ráncolják szemöldöküket; vegyes szájízű elismeréssel illetünk egy-egy olyan hegymászó-hírt, ami mostanában világszám: ami objektíven veszélyes (magas lavina, jégomlás, kőomlás-veszély) utak gyors megmászásáról szól. Ezeket a mászásokat kevés felszereléssel kell végrehajtani és óriási, kontrollálhatatlan kockázatot kell felvállalni.

 

A 43 éves kanadai Monique Richard az első nő, aki szoloban megmászta a Kanada legmagasabb csúcsát, a Mount Logant (5959 m, Yukon). Sok mindent kicentizett, beleértve az időjárást. Végül nem tudott saját erőből visszatérni, mentésre szorult. Kép: 4sport.ua

 

 

 

Épp ezért józanító szegény Ueli gondolata, aki azóta életét vesztette épp egy közepesen necces útvonalon, amit szólóban mászott. Ez a gondolat abból az interjúból való, ahol 2015-ös projektjét vázolja: az Alpok 82 négyezer méter feletti hegycsúcsának megmászása pusztán emberi erővel.

Nem használt felvonót, a hegyek közt vagy siklóernyővel, vagy bringával közlekedett, tehát: auto, felvonó nuku. 62 nap alatt teljesítette a kihívást.

OK, de hogy kötődik mindez Hozzád? A legtöbb magyar magashegyi mászó nem akar technikás útvonalakat mászni. Egyszerűen alacsony kockázatú alpesi csúcsokat keresnek. Ezzel nincs semmi baj, de azt látjuk az évek során, hogy erre is rá lehet unni.

Amilyen nagy hévvel beleveti magát az ember a mászásba az elején, ugyanúgy el tud fogyni a lendület. Mert a csúcsok és kihívások változnak, de az alapfelállás nem nagyon. Kiszámítható lesz, és általában pont nem a kiszámíthatóság miatt szoktál hegyet mászni.

Nem egy olyan mászót ismertünk meg, aki velünk kezdett túrázni és miután feljutott néhány áhított és szép hegycsúcsra 4-5 év alatt, egyszer csak felakasztotta a bakancsot a szögre és új passzió után nézett. És itt jön be Ueli gondolatának második része: színesebbé kell tenni a kalandokat.

Ezt kicsit továbbgondolva és ránk szabva: nem érdemes leragadni a vegytiszta, szokványos magashegyi túráknál, ahol egy jól ismert csúcsra a legnépszerűbb útvonalon megyünk fel - többnyire menedékházból.

Fájt a felismerést egy pár éve; a szezon végén rájöttem, hogy két éve nem is használtam a főzőmet... és a sátrat is csak fesztiválokon, a meleg hálózsákomról pedig azt sem tudtam, hol van - tök rég kölcsönadtam valakinek és már elfelejtettem, kinek. Ennyire eltunyultam volna? Ez lett életem néhány legmaghatározóbb kalandjából, a téli kintalvásokból?

Ez. És igen, elpunyhadtam. Konkrétan az lett, hogy kb. mindig menedékházban szálltam meg és teljesen eltávolodtam attól az életérzéstől, ami a sátras, bivakolós, túlélős túrázástól a hegymászáshoz elvezetett.

Jó a hideg sör és a meleg vacsora a hangulatos menedékházban, de néha így kéne... nem?

Arra jöttünk rá, hogy sok iKalandos ügyfél egész magas szintre eljutott a hegymászásban és komoly hegyeket mászott meg úgy, hogy soha nem aludt sátorban és nem is nagyon főzött magának kaját, nem olvasztott havat.

Fura, de úgy érzem, pont hegymászók körében kellene életre hívni egyfajta "vissza a természethez" mozgalmat... hogy basszus, egyrészt vállaljunk be olyan mászásokat, túrákat, ahol (legálisan) bivakolni vagy sátrazni kell és nem a menedékház melegéből indulni reggel.

Tanuljuk meg, sajátítsuk el, teszteljük magunkat e téren. Sokkal színesebbek lesznek a kalandjaid - jóval erősebb lesz az az életérzés, ami miatt valószínűleg elkezdtél hegyet mászni.

A másik dolog amivel érdekesebb és értékesebb kalandokat csinálhatsz: ha vegyíted a mászást/túrázást más sportokkal. Nem a pingponggal, nem is a krikettre gondolok. Hanem pl. az országúti vagy hegyi brinágázásra.

Mi lenne, ha messzebbről futnál neki egy hegynek? Ha tényleg a hegy lábánál kezdenéd a kalandot? Ha kicsit logisztikáznod kellene ahhoz, hogy megmászd a csúcsot és nem lenne elég pusztán odavezetni az erdőhatár tetejéig...?

"Amíg lehet tekerjünk, aztán ha már nem lehet, folytatjuk gyalog... aztán négykézláb..."

Megváltozna a sportról alkotott képed. Összehasonlíthatatlanul nagyobb lenne a sikerélményed. Jobban megismernéd és jobban összebarátkoznál azokkal, akikkel mész. Vagy jobban megutálnátok egymást - ez is benne van a pakliban :) de mindenkpp igazibb, valóságosabb lenne az egész... minden szempontból.

Félreértés ne essék: nem lettünk hirtelen a menedékházas mászások ellen. Továbbra is teljesen OK a vacsorádat pénzért megvenni a házban és langyos vízzel arcot mosni a hüttében... ha van egyáltalán víz.

Sőt, a menedékházak és a magasra épített parkolók több ember számára (és többször) teszik lehetővé, hogy magas hegyek közé kalandozzanak - ami jó! De egy idő után pont a sok infrastruktúra miatt csökken az átélt kaland, így időről időre innoválni kell és magadat új féle, izgalmas módon próbára tenni.

Annak érdekében, hogy túraszervezőként az iKaland ne csak elméletieskedjen, rögtön össze is állítottunk egy remek kihívást. Ha azzal látnál hozzá a munkához, hogy egy óceánpartról mássz fel egy magas hegy tetejére teljesen saját erőből, akkor íme:

  • Shakespeare

    Gratulálok a szellemi ébredéshez.
    Nagyon szánalmas volt látni a sok városi irodista droidot ahogy egóért, divatért, szubkultúrához tartozás LÁTSZATÁNAK eléréséért, kepeszt a hegyen minimális felszereléssel, maximális mastercard használattal, s méricskéli a nem szervét közösségi média segítségével, hogy ki milyen messzi illetve milyen magas hegyet erőszakolt meg úgy, hogy ott járt, de nem volt ott.
    Ez van, ezt a kultúrát éljük, a völgyeknek nulla az értéke, azon legfeljebb keresztülrobognak autóval a hegy fele, az elhagyott kőbánya szépségű sziklás táj fele, mert hát ott lehet számokat és egót fényezni.

  • András Kis

    A kezdeményezés jó. Hozzáteszem én tanfolyamot kivéve eddig még nem voltam olyan mászáson, ahol nyitva lett volna a hütte, és így volt kalandos. Az sem utolsó, ha az ember feljut egy népszerű csúcsra úgy, hogy nincs körülötte tömeg. Lássuk mi lesz a kezdeményezésből.
    Egy punnyadt irodista.

  • Tifusz Anselmo

    Az ötlet nem rossz, és hozzá tenném nem is kell olyan magasra menni… a feleségemmel a múlt héten jártunk a Zugspitzén aztán jött a boldogság,hogy milyen császárok vagyunk, -ohne Hütte- aztán 2 nappal később kitaláltuk ,hogy sátorozzunk a hegyekben. A közel 5-6 órás útvonal sátorral kajával innivalóval illetve hálózsákokkal gyalogtúrás illetve kisebb mértékben technikás mászás után és csak 1800m magasan vertük feladat sátrat 2x jobban kifárasztott mint bármely hegy előtte, de büszkébbek is voltunk!!! Sokkal jobban esett az esti órákban a grillezett kolbász- és persze ügyelve,hogy semmi szemetet ne hagyjunk ott- az esti sátras alvás pedig az év legpihentetőbb eseménye volt. Szélcsend, szép idő és este 10 óra után a teljes csend amit azelőtt soha nem hittem volna!!! Tudom teljesen más a magas hegyi mászás illetve a mostoha körülmények, de igen ez durván más mint minden lefoglalva, kifizetve stb. Sátorral
    ugyanúgy és ugyanazt érezheted mint az első hegymászok 200 évvel ezelőtt!

Rocky Mountain