A hely és a pillanat – amikor függővé váltam

by: Túravezető

Category: , ,

Hegy és ember Hegy és ember

“…lihegve téptem le a fókát a lécemről, megszorítottam a síbakancsomat…és jött aminek jönnie kell. Finom ívek és lágyan szálló púder a nyomában, halk puffanások, arccal a hóban fetrengő, de vigyorgó emberek. Röviden és tömören a túrasízés esszenciája…”

Az első túrasí élményem a Dachsteinhez kötődik. Korábban jártam már magasabban is, de azon a hűvös márciusi délutánon iszonyú erővel lüktetett a szívem, amikor 3 jó baráttal becsattogtunk az ütött-kopott sárga felvonó kabinba. Éreztem, hogy valami nagyon jó fog következni. Oké, lehet, hogy a 1500 méter/20 perc szintemelkedés is megtette a hatását.

Odafent fókát ragasztottunk – én először a poláromra, majd a kezemre, és végül a lécem talpára. (Azóta megtanultam, hogy süvítő szélben is lehet fókát szerelni, csak egy kicsit más módszerrel.)
Ez a kis bénázás azonban nem tántorított el semmitől, pár perc múlva már vígan csúszkáltunk felfelé. Léceink halkan susogtak, szinte muzsikáltak a havon. Sosem felejtem el azt a hangot – gyerekként csak a sífelvonók halk zümmögése váltott ki belőlem ilyen érzéseket, amikor egy-egy hosszú év után újra sílécen állhattam.

Hosszan caplattunk a törpefenyvesek között kanyargó úton, sajgott a sarkam, de viszonylag gyorsan belejöttem a mozgásba. A kanyaroknál azért ment a balettozás, állóhelyzetből is elestem. Néhány óra múlva, kitikkadva nyitottam be, a 2200 méteren fekvő Simonyhüttébe  – már sötétedett, amikor a rideg előtérben felszürcsöltem a dupla adag instant borsó levest.
Az éjszaka forgolódással telt, az emeletes ágy felső szintjén. Nem meglepő, hogy kora hajnalban már az ablakra tapadva kémleltem a kristálytiszta eget. Nem tudom mi ütött belém, de akkor a Holdat egy óriási, vakító fejlámpa fényéhez hasonlítottam magamban. Mindenestre volt egy romantikája…

A szétáradó boldogság lebénított, hosszú másodpercek teltek el amíg végre meg tudtam szólalni. Vígan ugrándozva keltettem a többieket, azonnal indulni akartam. A reggelinek szánt müzliket keservesen magamba gyűrtem, és kiléptem a ház ajtaján. A szertartásos szerelés és csatolás után végre elindultunk az ösvényen. Jobbról-balról, az óriási sziklatömbök árnyékában kis hangyaként haladtunk. Ebben a havas mennyországban hamar kiszállt belőlem az álmosság, nem éreztem fáradtságot, csak azt a határtalan eufóriát, amelynek hiánya később a hazautazás utáni napokban mély melankóliába  szokott taszítani.

Egy óra múlva már a tavaszi Nap sugarai vetkőztették a csapatot, arcunk előtt pedig méltósággal ragyogott a Dachstein zord fala. Felváltva ment a nyomfektetés az apró kristályosra fagyott hópelyhek között, egészen a csúcstömb aljában fekvő menedékházig. A hó alatt megbújt kunyhónál, forró tea, kukucskálás a mélyen leszakadó északi oldalba, és a soron következő etaphoz szükséges testi-lelki ráhangolódás került napirendre. Izgatottan nézegettük a felettünk elterülő szűz hegyoldalt, meg sem próbáltunk ellenállni az édes kísértésnek.

A gyors “uphill” után, a csúcs alatti platón, lihegve téptem le a fókát a lécemről, megszorítottam a síbakancsomat, csattant a kötés, és jött aminek jönnie kell.

Finom ívek és lágyan szálló púder a nyomában, halk puffanások, arccal a hóban fetrengő, de vigyorgó emberek. Röviden és tömören a túrasízés esszenciája, a hab a tortán. Az a hab amiről azóta a sem tudok leállni, amely függővé tesz, amelyet ha egy síelő megkóstol soha többé nem ereszt…

Egy hozzászólás a(z) “A hely és a pillanat – amikor függővé váltam” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Rocky Mountain