A Kilimandzsáró kis testvére: így másztuk meg a Mt. Merut – képes élménybeszámoló (I. rész)

by: Márk Előd

Category: , , , ,

Előhang

Mi tagadás, a szívemhez nőtt ez a takaros „kis” vulkán, a Kilimandzsáró árnyékában. Elválasztja ugyan a két hegyet 50-60 kilométernyi távolság, de a plusz 1300 méter magasságával és világhírével tényleg beárnyékolja a Kili alacsonyabb szomszédját. Közel három hetet töltöttünk Tanzániában, kipipáltuk a Kilimandzsárót, a szafarit, még oroszlánt is láttunk. Legkedvesebb emlékeim mégis a Merun töltött napokhoz fűződnek.

a Mt. Meru látványa testközelből

Hadd meséljek neked erről a három napról!

Vágjunk talán a közepébe és menet közben kitérünk még néhány háttér információra. Előzetesen elárulok talán annyit, hogy a mi kis kirándulásunk – a párommal kettesben terveltük ki ezt a vakációt - sok szempontból rendhagyó volt, mert nem vettük igénybe porterek, szakács és egyéb kisegítő személy segítségét. Mindössze egyetlen túravezetőn osztoztunk, két hozzánk hasonlóan őrült francia sráccal, mert ez az abszolút minimum, hogy engedélyt kaphass a hegy mászására. Azt azért talán érdemes hozzátenni, hogy az év első felében közel két tucat négyezrest abszolváltunk az Alpokban és majd húsz évnyi bakancsszaggatás is „segített” a közel 15 kilós hátizsák cipelésében – erőnlétben, akklimatizáltságban és tapasztalatban tehát nem volt hiány.

Porterrel vs. önerőből - a két német srác felváltva vitt egy kb. 3 kg-os mini túrazsákot. Mi "picivel" többet cipeltünk. :)

Az összes túrázó, szinte kivétel nélkül, a Kilihez hasonló all-inclusive rendszerben mászik, teljes háttércsapattal és logisztikával és ami azt illeti, költségek szempontjából mi sem úsztuk meg jelentősen kevesebből. Leginkább a büszkeségünk nem engedte, hogy igénybe vegyünk több külső segítséget, így hát cipelhettük a sok kilós hátizsákjainkat, három napi kajával – beleértve a túravezetőnk kosztját is, hiszen ha lemondasz a háttércsapatról, a te felelősséged az ő étkeztetése is!

Ha nincs rengeteg szabadidőd és megfelelő helyi kapcsolataid, nem éri meg az egész macera. Rád szakad egy halom bürokrácia. Nehéz megítélni, hogy mikor akarnak átvágni és mi az ami valóban kötelező illeték vagy szervezési csavar. A hatóságok sem fognak föltétlen szimpatizálni: Tanzániában a non-konformizmus nagyon kizökkenti és zaklatottá teszi a helyieket.

Kocsikázunk (megközelítés)

No de miért is húzom az időt? Ideje lenne már indulni, hiszen elmúlt 9 óra és mi még mindig arushai szállásunkon rostokolunk. Végre fél óra késéssel megérkezik Victor - a mi helyi összekötő emberünk - hogy elvigyen a hegy lábéhoz, a Momela kapuhoz, ahonnan a túra indul. Victor vicces figura. Kis termetű, mindig mosolygós, utolsó divat szerint öltözött fiatal úriember: túravezető, szafari-gájd, egy kis helyi iroda résztulajdonosa.

Betuszkolunk mindent jobb kormányos, kivénhedt Toyota limuzinjába és már robogunk is kifele Arushából. Én biztos nem mernék ebben az országban vezetni! Tuti, hogy szembemennék a forgalommal az első kereszteződésben. Amúgy is totális a káosz, mindenfele öngyilkosjelölt motorbiciklisek száguldanak és az autónk műszaki állapota sem túl biztató. Négy kerekünkön négy különböző abroncs de a drótozás már mindből kikandikál. Mi tagadás, a többi járgány sem fest semmivel jobban a mienknél.

Többnyire 30-40 km/h-val haladunk, rengetek a fekvőrendőr meg a sebességkorlátozás. Alig hagyjuk el a várost, amikor az egyik ilyen huppanón áthaladva egy nagy reccsenés után megfeneklik az autónk! Jobb első kereke csuklóból kifordul és betűri maga alá. Ezzel sem megyünk ma sehova – állapítom meg az út szélén ácsorogva.

Szerelőbrigád az országút szélén és a pórul járt Toyotánk

Victorunk nem tűnik túlzottan felzaklatva. Még mindig mosolyog és máris telefonál. Időm sincs aggodalomba esni, hamar kerül hozzáértő szaki a járókelők között és hamarosan három „szerelő” érkezik egyetlen motoron a megfelelő céleszközökkel. Helyben fogják orvosolni a bajt, vontatásról szó sem lehet. Mellesleg útbob van már a csereautónk – nyugtat meg Victor. És valóban, alig negyed óra múlva már egy szafarikon használatos igazi Toyota terepjárón zötyögünk.

Északi irányba elhagyjuk az Arushát Moshival összekötő főutat, majd ahogy közeledünk a hegy lábához, az aszfalt köves útba vált és hamarosan megérkezünk a Momela kapuhoz, a nemzeti park bejáratához.

A kapunál

Az ügyintézés nehézkes, de szerencsére Victor uralja a helyzetet és miután befizetjük a megfelelő illetéket, máris nyílik a sorompó. (Figyelem: illetékeket a tanzániai nemzeti parkoknál csakis bankkártyával lehet befizetni! A készpénz használata szigorúan tilos – így próbálják visszaszorítani a korrupciót.)

Újabb néhány kilométert szafarizunk a bozótos szavannán, a második ellenőrzőpontig, ahonnan a gyalogtúra indul. Itt rendelik ki a csapatok mellé a fegyveres őrt, aki elkíséri a túrázókat egészen a második táborhelyig, hogy megvédje őket egy esetleges kafferbivaly támadástól. A támadás veszélye nagyon is valós. A túraösvényt több „homlokon lyukasztott” bivalykoponya is díszíti, a hozzátartozó izgalmas vadászmesékkel együtt.

Az önvédelemből leterített bivalyokat jegyzőkönyvbe veszik és helyben elégetik. Mindössze koponyájuk marad meg, mint egy figyelmeztetőként a valós veszélyre.

Alkalmi francia csapattársaink már bő órája várakoznak itt a „közös” túravezetőnkkel. Épp a menedzsert és a panaszkönyvet követelik, amiért nem áll még haptákban a fegyveres rangerünk. Úgy tűnik, hogy tekintettel a szezon eleji pangásra, a ma induló összes mászóra egyetlen rangert osztottak ki és várakoznunk kell további csapatok megérkezésére. Minden jel szerint a franciák pampogása hatással van a parkigazgatóra, mert hamarosan berobog a fegyveres kísérőnk, Ghideon.

Ghideon Gwilenza, a TANAPA büszke alkalmazottja, és bivalyölő puskája

Átizzadt inggel és verejtékező homlokkal üdvözöl: „I ran straight from my little village here, to take you up on the mountain!” Persze mese az egész, de nagyon jól csinálja. Amint az a következő napokban kiderült, nagyon jól ért a turisták szórakoztatásához. Tudja hogy mivel bolondítsa a jónépet. Engem mindössze a vállán lógó első világháborús – feltehetően német – mordály aggaszt picit. Nem vagyok meggyőződve, hogy szükség esetén valóban elsülne. Valójában még abban is kételkedem, hogy egyáltalán van-e töltény a tárban. Jobb ha nem tudjuk meg…

Első túranap

Végre, valahára kicsivel dél előtt indulásra készen állunk: francia társaink, mi ketten, fiatal túravezetőnk – akit ezentúl nevezzünk csak Steavennek, személye annyira jelentéktelen, hogy a nevét sem vagyunk képesek megjegyezni – és Ghideon, a hantás ranger. A többieket majd terepjárón hozzák utánunk, amint megérkeznek, hogy ne késlekedjünk. Az első táborhely szükség esetén autóval is megközelíthető.

Kis nonkonformista csapatunk Ghideon társaságában - háttérben a Meru krátere

Búcsút veszünk Victortól és nekivágunk a hegynek. Előbb bozótos szavannán, később sűrű esőerdőben haladunk egy terepjárók számára is alkalmas köves-földes úton. Látványban valóban nincs hiány. Zsiráfot, varacskos disznókat, különböző antilopokat és majomféléket is látunk egy-egy füves pusztán vagy a lombkoronába rejtőzve.

Ghideon jól játssza a szerepét. Mindig az élen halad, hegyezi a fülét, bele-bele szippant a levegőbe, olvassa a sárban hátrahagyott állatnyomokat. Néha kisebb kitérőket is teszünk, hogy jobban lencsevégre kaphassuk a rejtőzködő vadakat. Kifogástalan tudástárral rendelkezik és a nyelve is jól pörög. Jelentős tapasztalatával és rafinált humorával hamar beárnyékolja újonc túravezetőnket. Szegény a sor végén kullog, nemigen jut szóhoz.

Éppen egy békésen legelésző zsiráfbikat és egy varacskos disznó kondát próbálunk belopni

Kb. 15 kilométer és 1000 méter szintkülönbség a napi adag, úticélunk pedig a 2500 méteren fekvő Miriakamba tábor. Nincs különösebb okunk a sietségre, mindössze a délutánra várható szokásos zivatart szeretnénk megúszni. November végén még mindennaposak az esőzések a hegyen.

A hegy felső régióit takarja előlünk a sűrű dzsungel, de látnivalókban nincs hiány. Talán a legfotogénebb állomás az első napon a hatalmas fafojtó füge, aminek a törzse óriási boltívet képez az autóút fölött. A résen akár egy terepjáró is könnyedén átfér.

A hatalas fafoljtó füge. Tényleg alatta jártak át a szafaris terepjárók!

Kb. két óra laza gyaloglás után egy gyönyörű kis tisztáson állunk meg ebédelni. Kis vízesés húzódik meg a tisztás egyik sarkában és kristálytiszta patak szeli át a pázsitot (vize iható). Itt csatlakoznak hozzánk a későkása csapatok: egy német testvérpár, egy brit és egy izraeli lány valamint az őket kísérő háttércsapat – terepjárón érkeznek, bivalyveszélyt elkerülendő.

Természetesen az ebédszünet helyszíne sem véletlenszerű ;)

Megnövekedett létszámban folytatjuk hát a menetelést. Folyik az ismerkedés meg a soknyelvű eszmecsere. Újonnan csatlakozott túratársaink, de leginkább az őket követő vezetők igen csak csodálkoznak rajta, hogy a saját batyunkat cipeljük. Van hát miről beszélgetni. Máris kisebb elvi vita van kibontakozóban a Meru mászásának mikéntjeiről.

A táj egyre látványosabb. Amint közeledünk a 2500 méteres magassághoz elhagyjuk a sűrű dzsungelt és egy cserjés-bozótos platót keresztezünk. Magasan felettünk szépen kirajzolódik a Meru belső vulkáni kúpja és a minket félholdban körülölelő külső kráterperem. Fokozott feszültségben és gyorsított léptekkel haladunk. Az átláthatatlan bozótban dühös kafferbivalyok leselkedhetnek.

A gyülekező viharfelhők gyönyörű fény-árnyék effektussal szórakoztatnak

Vezetőink óvva intenek, hogy maradjunk kompakt csoportban. Részben megnyugtat, hogy időközben sikerült kiderítenem, hogy Ghideon mordálya valóban töltve van: teljes köpenyű lövedék a csövön, ami a szemközt robogó bivaly homlokcsontját képes átütni és részleges köpenyű expanziós töltények a tárban az utólagos testlövésekre – ahogy azt Gróf Széchenyi Zsigmond is megírta híres afrikai útinaplóiban.

A látványos növényzet kissé oldja a bivalyveszély feszültségét

Szerencsére nincs már messze a táborhely, mert időközben fekete viharfelhők tornyosulnak a hegy fölött. Az utolsó száz métert már futva tesszük meg a szintgörbe mentén, majd leszakad az ég. Esik, mint ha dézsából öntenék!

Miriakamba tábor

A tábor egy kis tisztáson fekszik, sűrű dzsungel közepén, azon a ponton, ahonnan az ösvény fokozottan meredekebbé válik. Kb. egy tucat épület zárja körül a belső füves teret. Az épületek nagy részében takaros kis négyágyas szobák vannak kialakítva a túrázók számára. Egy másik épületben laknak a túravezetők és porterek, de külön helyiségekben! Ghideonnak külön kis irodája van, szolgálati szállással. Itt főzőcskézik a mi kvartettünk is, mert nem látnak minket szívesen a konyhaépületben, ahol a „hivatásos” expedíciós szakácsok főznek a többi csapatnak. Az étkezde épülete a tábor forrópontja: tágas helyiség asztalokkal, padokkal. Ide csak a klienseknek, túravezetőknek és szakácsoknak van bejárása. A portereknek ez tiltott terület. Kissé furcsa ez az éles megkülönböztetés. A tábor peremére építették a mosdókat. Nyugati standard: angol WC, folyóvíz, még zuhanyzók is vannak. Külön személyzet gondoskodik a tisztaságról.

A Miriakamba tábor takaros kis épületegyüttese, háttérben a Mt. Meru sziklás csúcsa

A tábor vízellátását hatalmas földalatti beton-tartályokból biztosítják, melyekben az esővizet gyűjtik össze, majd szűrik és tisztítják. Ezekbe a tartályokba vezették bele az épületegyüttes teljes csatornarendszerét is. A gondosan tervezett épületrendszert fedett járdák kötik össze, hogy zuhogó esőben is közlekedni lehessen közöttük. Jól kitalált, gondosan karban tartott, takaros kis táborhely ez. Sok alpesi menedékházat megszégyenítene!

Itt az egyenlítőhöz közel hamar és hirtelen sötétedik. 7 órára már teljes a sötétség. Kiadós vacsora után az étkezőben teázgatunk. Újdonsült francia barátainkkal múlatjuk az időt. Odakint még mindig zuhog az eső és a levegő is drasztikusan lehűlt, de aggodalomra nincs ok, valószínű reggelre kitisztul az idő.

Folytatás (még több fotóval) itt. :)

Rocky Mountain