Ezért jó a hegymászás – Kidomborítja a szépet és elfedi a lényegtelent…

by: Lukácsa Laca

Category: , ,

Az első túra, az első csúcs, az első élmény viszont nagyon hosszan megmarad. Így vagyok ezzel én is…

Nem rég volt egy évfordulóm.

Június elején volt 6 éve, hogy először jártam a Grossvenediger (3666 m) csúcsán. Akkor óriási ködben, viharban, még a nyári alpesi szezon, a jó, stabil idő kezdete előtt, szinte téli körülmények között.

Már a házat sem volt egyszerű elérni

a faluból későn indulva sötétedéskor fordultunk rá az utolsó 200 méter szintet leküzdő kaptatóra. A haladást szitáló eső, a bakancsban sajgó lábak és a zsáktól zsibbadó vállak segítették. Emlékszem, egy srácért vissza is mentem, kellett neki a lelki biztatás az utolsó métereken. Fáradt volt és kicsit túl is pakolta a zsákját, de végül becsületesen, önerőből végignyomta.

A menedékház helyett a téli szálláson aludtunk, olvasztottuk a havat a sparhelten, melegedtünk a smirgli puhaságú, szürkés és enyhén áporodott szagú pokrócok alatt.

Még az este összekészítettük a felszerelést

beállítottuk a hágóvasakat, beosztottuk a kötélpartikat. Másnap kora reggel, egy gyors és nem finom reggeli után nekivágtunk a csúcsnak, amit hosszas 5 órás nyomtaposás után értünk el. Ausztriai 3000-es mászás helyett inkább “arktiszi expedíció” hangulata volt a hegynek, mivel jó esetben láttam a mögöttem haladó első embert.

Látótávolság max. 5-10 méter.

Hóvihar, szél, minden, ami ahhoz kell, hogy érezd a hegy az úr és te csak egy kis pötty vagy a végtelen fehérségben.


A GPS track alapján haladtunk, ugyanis a mély hó és a köd miatt sokszor azt sem érzékeltük, hogy felfelé vagy lefelé haladunk.
A Grossvenediger platóján, ahol van néhány alattomos gleccserhasadék ez különösen izgalmas játéknak bizonyult. Aztán egyszer csak meredeken kezdett emelkedni a terep. Ezt nem láttuk, de legalább éreztük, hiszen mindenki egyre hangosabban szuszogott
a símaszk alatt.

Az orrunk hegyére fagyott hódara, a hidegtől zsibbadó kezek és lábujjak egzotikus fűszerként tették emlékeztesse ezeket a pillanatokat. Én ilyenkor mindig azt mondom - legalább érzed, hogy élsz. :)

(Egyébként az nagyon nem árt, ha van egy bevált edzésterv amit követsz és növelheted a csúcsesélyed. Íme az általunk javasolt Mont Blanc edzésterv.)

Úgy 30-40 perc kitartó caplatás után a csapat élén állva egyszer csak megláttam a csúcskereszt derengő sziluettjét. Megálltam.

Egy másodperc törtrésze alatt járt át az öröm, ordítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Meglepő, de sok év után is tisztán emlékszem erre az érzésre. Aztán a következő pillanatban már a mosoly ott ült az arcomon és nagy erővel elkurjantottam magam. Srácooook, meg van a csúcs!!!


Lehet, hogy neked is ismerős az érzés.

A gyomrod összeugrik, egyszerre örülsz és sírsz, csak úgy lökdösődnek benned az érzelmek. Letaglóz, megbénít. Aztán megkönnyebbülsz, az izgalom és várakozás helyét betölti a megelégedettség.

Miért is lenne másképp? Pipát tettél a listára, skalpoltál - persze kizárólag jó értelemben, tisztelettel, hiszen hegyekről van szó.


Eltölt, jön az "eeeeezaaaaz megvan érzés." Aztán stop. Végre megállsz. Ott vagy fenn a csúcson, nincs tovább felfelé, elérted a célt, most ezt kell tenned.

Igen meg kell állni, hacsak röviden, néhány percre is.

Mert megérkeztél, végre befejeztél valamit. És ez így egyben nagyon jó, nagyon kerek.

A való életben, lenn "tengerszinten" ez az egyszerű, csupasz, tiszta öröm ritkán/egyre ritkábban ér minket. De az is lehet, hogy csak nem vesszük észre...

Mert hajtunk előre a munkában, az egyetemen, építjük a karriert, a családot, a bármit...Több dolog fut egyszerre, rohanunk és ha fel is érünk a csúcsra nem állunk meg, mert rögtön jön a következő hegy. Nem ér véget az emelkedő, nem fogy el a hegy. A csúcsokat így egy idő után már észre sem vesszük, nincs megállás, nincs körülnézés, nincs ünneplés.

Mikor kurjantottál úgy igazán utoljára? Mikor boxoltál a levegőbe, mikor töltött el az a belülről jövő öröm, ami utána löketet ad a következő időszakra. Régen ugye, talán már nem is emlékszel.


Tudod, ettől (is) jó a hegymászás.

Itt meg kell állni a csúcson, körül kell nézni, itt értékelni kell azt amit véghez vittél.

Tanulsz és rengeteget kapsz.

Tanulsz magadról, a fizikai és mentális teherbírásodról, arról, hogy mire vagy képes. Hitet kapsz, hogy megtudod csinálni, élményt kapsz, ami élesen beléd ég.

Kétségkívül átalakít és a küzdelem, a szenvedés, a nem finom reggeli, a kényelmetlen lábadat törő bakancs, a magasság okozta kellemetlenség máris átértékelődik.

Ha tudatosan, módszeresen készülsz, akkor a megtett út miatt még nagyobb lesz a jutalom. Íme egy jó edzésterv, ami felvisz a Mont Blanc csúcsára vagy más nagy négyezresekre:

Kidomborítja a szépet és elfedi a lényegtelent, löketet ad, akár évekre, akár egy életre.

A mozgás már önmagában örömet hoz, az okosok szerint endorfint termel, de én azt látom, hogy a fentiek miatt jó igazán odakinn. Ezért vágok neki újra és újra...és talán ezért téved nagyot, aki nem látja a hegymászás értelmét.


  • gumicsizmás parasztlány

    Ha tudnátok, mennyire időben jött ez a cikk. Ha tudnátok, mennyi erőt ad a mai naphoz. Köszönöm. Ha nem is hegyről, hanem két, mindennapi csúcs között, üdvözlettel a hullámvölgyből: egy hűséges olvasótok

    • Laca Lukácsa

      Köszi! Örülünk, ha tetszett! :)

Rocky Mountain